To be continued...

"Na jó! Kezdjük!"

Minden nap eszembe jut egy adott pillanatban, hogy 2 évvel ezelőtt ebben a percben vajon mit csináltam? Ahogy most is és elgondolkozom, akkor valószínű, hogy ugyanígy a gép előtt ültem egy szobában és a monitort figyeltem...talán aludtam ezen a késői órán (az meglepő lenne), talán épp jót éreztünk (nem lenne meglepő), de nem is a tevékenység a fontos, hiszen az már befejeződött, hanem a helyszín, ahol épp akkor voltam, mert az az, ami nem számít. A hely, ami hetente akár többször is visszatér álmaimban és a nap minden órájában ott ólálkodik a gondolataim sokszor viharos tengerében. Azt hiszem teljesen egyértelmű, hogy a Világegyetem mely pontjáról, a Föld mely öblének mely félszigetéről, Európa mely szegletéről és Spanyolország mely tartományának mely városáról beszélek. A megoldás csak öt betű, bár andalúz kiejtéssel alig van meg három, de nem is ez a fontos. A mondat a "miért" kérdőszóval kezdődik és sok variációval végződik! Miért kezdtem folytatni a blogot? Miért kell nekem a múltban élni és miért foglalkozom vele még most is? és társaik. Nos...sajnos nem tudom minden miértre a választ, de amikre igen, azokra válaszolok is, még ha csak magamnak is.

Azért kezdtem el folytatni az írást, mert egyszerűen nem fejeztük be, sőt, igazából csak elkezdtük, de lustaságból fakadóan nem lett folytatva! Ezt a pszeudó-hallgatást szeretném most megtörni, és bár tudom, túl elcsépelt azt írni, hogy ezt a blogot nem nektek írom, hanem magamnak, de most talán tényleg így van, ha nem is száz százalékban, mert megszeretném osztani veletek a tapasztalataim, a véleményem, és szeretném magamból kiírni egy kicsit, még ha ez túl Bénán is hangzik. Nem feltétlenül lenne lehetetlen feladat ott folytatni, ahol abbahagytam és napról napra leírni, hogy mit csináltunk, mert visszaolvasva tengernyi fészbúkos beszélgetést bizony sok napról, hétről teljes képet lehetne kapni, viszont ennek nem sok értelmét látom. Megpróbálok kevésbé személyeskedni, ami ellentmond ugyan az előbb leírtaknak, persze ez nem azt jelenti, hogy személyes történetek, gondolatok nem kerülnek rá erre a virtuális papírosra, azonban sok dologhoz senkinek semmi köze, illetve itt is tartja a mondás, hogy "Ami .....-ban történt, az ott is marad!". A lényeg inkább az lesz, hogy elmeséljem, hogy milyen volt kint élni, milyenek voltak az emberek, a város, a környezet, a közhangulat, az oktatás és egyáltalában minden, ami csak eszembe jut és és nem túl szép, hogy megtartsam magamnak, illetve nem túl rossz emlék, hogy megosszam veletek.

Képet szeretnék adni arról, hogy milyen érzés volt megismerni egy más fajta életet, messze az otthontól, a megszokottól, majd megszeretni és rövidesen otthagyni...

Mondják, hogy idővel megszépülnek az emlékek, amiben én is hiszek, de ezek még nem túl öregek, egyáltalán nem megkopottak, talán egy kicsit porosak, de azt le lehet törölni róluk. Mindenesetre szeretnék a realitás talaján maradni, ami nem lesz nehéz dolgom, magam is annak tartom pozitív gondolatokkal keveredve, nyomokban ritkán fellelhető negatív érzéssel és szkepticizmussal.

A legfontosabb, amiről még csak említést sem tettem ebben a bejegyzésben, maximum a többesszámmal, Ő a bajtársam és pajtásam Tamás, akivel együtt éltük meg az erasmusos napokat, hónapokat, de ez a tény annyira triviális, hogy csak kötelességtudatból említem meg, mint ahogy egy sorozat minden részének van főcíme is. Tamás azt mondta, hogy örül neki, hogy folytatom, remélem megbízik az elveszett író énemben, illetve büszkén elvállalta lektor szerepét a történetben, főleg azon bejegyzésekben, amelyekben Ő is aktívan részt vesz, ami rólunk szól. 

Továbbá fogadom, hogy az igazat, a teljes igazat és csak is az igazat fogom írni. Fekete István Tüskevár c. regénye kitörölhetetlenül belém oltotta azt a tézist, hogy "A valóság is lehet olyan szép - sőt szebb! -, mint a hazug ábránd!" és ehhez igyekszem itt is tartani magam.

Pár képpel és pár zenei betéttel szeretném majd fűszerezni a posztokat, melyek számomra erősen kapcsolódnak ahhoz a bizonyos félévhez.

Szóval a történet folytatódik...

https://www.youtube.com/watch?v=gEmIXe_NfVY

Emléknapló I.

Üdv újra minden kedves és kedvetlen olvasónknak!
Nem is tudom hirtelen, hogy hol kezdjem, hiszen spanyol odüsszeiánk elbeszélésének még mindig nagyon az elején vagyunk. Na de belecsapok a lecsóba, mert bármilyen hihetetlen, de nagyon zavart-zavar, hogy valami miatt - általában kedvhiány miatt - egy sort sem írok. Miután berendezkedtünk a kéjlakban, ahol néha kosztot és kvártélyt kapunk, elkezdtünk masszívan suliba járni, arra a kemény 3 kurzusra, amit felvettünk..., amiben ami a poén, hogy még csak nem is a TTK-ra járunk, nem is föcire és a 3 kurzus közül egynek csak a nevében van köze, mint olyan a földrajz világához. Laza BTK-sokká avanzsáltunk, a Filosofía y Letras karon, ahol is egy természetföldrajz óránk van, egy társadalomföldrajz és egy dél-amerikai irodalom(!), amiken jelesen képviseljük Hungrí-át. Nabazdmeg! Szerencsénkre összebarátkoztunk egy magyar chicaval, Fruzsival, aki szintén kis hazánkból érkezett, hogy továbbfejlessze az amúgy kiváló spanyol tudását, és ő segített-segít nem elveszni spanyol életünkben. Épphogy csak a 2. héten jártunk, amikor is egy közös kebab-ozás alkalmával megismerkedtünk egy Szlovákiában élő magyar honfitársunkkal, Péterrel, mikor is, mint egy filmszerű jelentben egyszer csak hozzánk szólt, hogy: Ti is magyarok vagytok? Majd rövid ismerkedés után rögtön az azóta már törzshelyünkké fejlődött Woodstock Bar-ba tértünk be, hogy egy korsó csillaggal öblítsük le a vacsoránkat. Péter egy spanyol nyelvtanfolyam keretében érkezett ide, az óceán szélére, hogy itt kamatoztassa az eddig megtanultakat és hosszú beszélgetéseink során kiderült róla, hogy igazi világutazó, Írországgal együtt több más országot is zsebre vágott, sőt kontinenseken áthidaló utakat tett meg. Még abban a szerencsében volt részünk, hogy az október napos hónap volt, így a napok javát a parton töltöttük, fürdéssel, napozással, olvasással, késői vakáció gyanánt. Esténket szinte mindig megkoronázta pár üveg Estrella, szigorúan vödörben, jéggel megszórva! Elmondhatom, hogy nagyon élveztük a Péterrel töltött estéket, hiszen annak ellenére, hogy nem "otthon" lakik, mégis majdnem mindent ismert, amit mi hallgattunk, amit mi ismerünk, legyen szó ételekről, zenéről, dolgokhoz való hozzáállásról, akár magyar oldalról közelítve, akár nem. Sajnos csak két hétig tudtuk élvezni Péter társaságát, hiszen őt hazaszólította az élet, a munka, mi meg maradtunk Cadiz-ban, mi mást tehettünk volna. Október végén, egy kis erasmusos kirándulásra mentünk, egészen pontosan Cordóba városát lestük meg.

Akklimatizálódás No.1

Nem nyugvó lelkiismeret furdalásom és az alkotói válságom szétrobbantása végett írok, végre! Nagyon sok idő telt el az utolsó bejegyzés óta, talán túl sok is, mégis Lüszivel oly kevésnek érezzük, 'iszen lassan egy hónapja tapossuk Cadiz kutyaszaros utcáit, süttetjük a hasunkat, isszuk a Cruzcampo-t és próbáljuk felvenni az új bioritmust, több-kevesebb sikerrel. Megpróbálom összeszedni gondolataimat, hogy mi is történt az elmúlt egy hónapban. Nos, még a hostelben voltunk az utolsó bejegyzés írásakor, ahol még eltöltöttünk pár kellemes napot, nekem volt egy hosszú roadtrip-em, mert tudniillik, a nővéremet visszakísértem Malagá-ba, hogy rendben, tisztességesen megérkezzen a repülőtérre, ahol aztán a buszpályaudvar mellett várakoztunk éjjel 2ig, mivel a taxi nem volt éppen olcsó, de sajnos a hideg és pár részeg spanyol cigány nem hagyott minket békén, ezért mégis csak a taxi mellett döntöttünk, majd pár óra várakozás után el kellett Diától búcsúznom egy pár hónapra, ami felettébb kellemetlen élmény volt, majd még mindig várakoznom kellett, ugyanis a reptérről a buszpályaudvarra menő busz majd' 1 óra múlva jött, a lényeg, hogy időben, így nem csúsztam le az egyetlen járatról, ami dél előtt indul, ámbár 5 és fél órás járat. Amint farkaséhesen beestem Cadiz-ba, benéztem a Burger King-be, amiről csak azért teszek említést, mert a 4 kiszolgáló hölgy közül egy sem beszélt angolul, a grimaszaikkal majdnem elküldtek az anyámba, amikor 50 euróssal fizettem, majd 10 percet várakoztam, mire csináltak egy undorító whoppert, 1 kólát meg egy sültkrumplit, mindezt úgy, hogy közben szinte ordítva beszélték meg kb. a tegnap történteket, hogy vajon kié lesz Alejandro szíve, Alvaro-é vagy Jose Luis-é, és mindezt addig folytatták, amíg el nem jöttem onnan, arról nem beszélve, hogy az asztalok nem voltak leszedve. "Gyorsétterem mi...bazdmeg!?" Majd mint említettem, pár napot maradtunk még, ami alatt ismerkedtünk a várossal, sőt, ami a legfontosabb, megismertünk egy lányt, Fruzsit, aki volt olyan szorgalmas, hogy megkereste, kik vannak magyar honból, és összecsaptunk egy találkozót. Szeptember 30-án kiköltöztünk a Hostelből, Hasta Luego-t kívánva mindenkinek, és beköltöztünk a mára már szeretett otthonunkba, - a kéjlakon belül a Chardonnay-szobát foglaltuk el, aminek van egy fényaknára néző ajtaja, rácsokkal, a szokásos 1 asztal, két szék, 1 ágy, 1 matrac, 1 ruhásszekrény, stb. stb. - egy francia lány, 1 német csaj, 1 marokkói szörfbajnok, azaz Othyl bácsi és sok háziállat mellé. A konyhát látva minden magára valamit adó ember kiugrott volna a földszintről is, de mi, mint olyan egy kalandot, pontosabban egy feladatot láttunk benne magunk előtt! Már csak Domestos-t kellett venni!

Folytatás következik! Tényleg! :D

Most én jövök!

Péterünk már belekezdett a történetbe, sőt már két posztot is fialt, én viszont még nem hallattam magamról. Most egy rövidke bejelentkezés erejéig ezt megteszem.
Nem írnám le még egyszer, ugyanazt a sztorit, miért is tenném, akkor csak fognátok magatokat és elmennétek youtubera macskás videókat nézni. Inkább csak írok valamit,
aztán majd kisül belőle valami.
Mielőtt kijöttünk volna, már bennem is kezdett lecsapódni a dolog, hogy innen már nincs visszaút, ki kell menni, ott kell lenni, pedig bevallom itt a végén már nem vártam annyira a dolgot, ezért is vártam ennyit az első bejelentkezéssel, hagyni akartam, hogy megérjen, leülepedjen. Már eltelt egy hét, ma újra meglátogattuk a buszállomást, ahova anno beestünk, de még mindig kevés időnek tűnik az itt létünk. Dia ma hagyott itt minket, magunkra maradtunk 5 hosszú veszedelmes hónapra. Legalább fix helyünk már van, vasárnap költözünk. Ugyanabba a lakásba megyünk vissza, ahol az első két éjszakát töltöttük, leginkább azért mert meguntuk a lakás keresést, ott pedig jó lesz a társaság, na meg olcsó is, több pénzünk marad élni és utazni. Az egyetemen is jól állnak a dolgok, beregisztráltunk, találkoztunk a koordinátorunkkal, aki aláírta a kurzusfelvételi papírunkat, már csak a titkárságra kell benéznünk vele és már hivatalosan is erasmus diákok leszünk. Itt akadt mondjuk egy kisebb bökkenő, aminek kijavítására van még röpke 5 hónapunk, mégpedig, hogy egyikünk se beszél spanyolul(még) és a kurzusaink nyelve az lesz. Így kicsit nehezebb lesz őket teljesíteni, ami az anyagi vonzatok miatt nem mindegy. Szóval jövő héttől, ha tetszik ha nem intenzív nyelvtanulás lesz a program, mindennap, minél több órában.  De kicsit elkanyarodtam a kezdetektől. Amikor ideértünk láttam a potenciált, a helyben, de az első napok történései valahogy nem hozták azt amit vártam, igazából nem is tudom, mit vártam, de az inger-gazdag és igen sűrű nyár után, kicsit úgy éreztem, mintha valaki kivágta volna a vasmacskát, hogy itt most lassítsunk, ez pedig annyira nem jött be, mentek a napok különösebb történések nélkül, mire kezdtem felvenni a ritmust. Az óceánban is csak egyzser merészkedtem be igazán  a friss tetoválás miatt, előtte csak őzike lábaimat mártóztattam meg, az meg úgy azért nem az igazi főleg, ha rohadt jó hullámokat kapsz közben az arcodban és aki él is mozog az szörfözik. Talán mostanra, kezdek ráérezni, hogy ezt itt hogy is kéne művelni, mármint az életet, a pontosság itt nem az emberek erőssége, van például egy kebabos amiről azt hittük, hogy végleg bezárt és már itt megsirattuk, aztán ma este megint nyitva volt, vagy 2-3 nap után és ez elmondható minden kisebb boltról, a nap közepén fogja magát bezár, aztán estefelé, ha úgy érzi kinyit, talán. Nahát úgy érzem, elsírtam bánatom, nem tudom mit fűzhetnék még hozzá, alakul a dolog, tervek vannak, programok lesznek, mi ott leszünk és hozzuk az eredeti formánkat. Csókoltatok mindenkit!
U.I.: Tudom, hogy ígértem vlogot is, de az elején nem vettünk fel semmit, aztán amikor jött az elhatározás, itt is beütött a fos idő, két napig csak esett, szóval nem voltak túl mozgalmasak a napok, valamit azért összevágtam, de annyira kritikán aluli szar lett, hogy inkább nem töltöm fel. Jah meg tegnap voltunk erasmos buliban is, ami igen jó volt, na ott forgott a kamera, de még nem néztem vissza mennyire közönség barát a cucc, a józanságot még hírből sem ismertem az éjszaka nagyobbik felében, a szót viszont sokszor magamhoz ragadtam. :D

Cadiz: A kezdetek II.

Szóval ott fejeztem be, hogy megérkeztünk a Cadiz-i parasztelosztóba, ahol rövid telefonálgatások és hosszú várakozások után sikerült találnunk egy szállást, de a házra semmiképp sem lehetett volna kirakni azt az ismert fémtáblát, amire a: "Tiszta udvar, rendes ház" szöveg van beütve! Mondhatni koszos, rendetlen, ortó, és visszataszító volt minden szobája, a fürdőről és a konyháról nem beszélve! De volt egy kellemes hangulata, ami köszönhető hét szörfdeszkának, gitár és gitárdaraboknak, falon lógó csontvázkartonnak, sercegő konnektoroknak, mosatlan poharaknak, kifeküdt bőrkanapénak és a dohos falaknak, fűszerkeverék illatnak. Eldöntöttük, hogy maradunk két éjszakát, közben pedig albérletet keresünk, pihenünk egy nagyot, felfedezzük a város főbb részeit, majd mihelyst tovább állunk, megyünk is az újabb, szebb albérletbe, külön szobával, felszerelt konyhával, patika fürdőszobával! 250 euróért...simán találunk...na persze! Péntek este még megpróbáltunk filmezni egyet, ami kudarcba fulladt, mert szépen lassan bealudtunk rajta bármennyire is szórakoztató mindig Howard Stern élete; és horpasztottunk vagy 9 órán keresztül, majd városnézés szigorúan tágra nyílt szemekkel, megnéztük milyen tócsát hívnak óceánnak, kicsit pancsikoltunk is, aztán sétát séta követett, és szombati esténket megfejelve vendéglátónk, az öreg Othyl - aki egy marokkói szörfös srác, és tökéletesen beilleszkedik ebbe a sztereotípiába - készített nekünk tázsint (tajin), ami nagyon fasza volt, mi pedig megmutattuk neki és Marco-nak - aki 6 hónapra költözött be a kéjlakba, mivel hétfő óta nem talált albérletet magának, mely tény nem emelte túl magasra kedvünket, nem úgy mint az otthonról hozott szilva pálesz -, hogy hogyan iszik a magyar. Az albérlet keresés nem sikerült 2 nap alatt, úgy hogy a The Melting Pot Hostelt választottuk lakhelyként egy hétre, míg nővérem velünk lesz, ő ugyanis most nyaral itt velünk, és nem vettem volna a szívemre, ha ebben a szánalmas hajlékban lakozik az üdülése alatt, illetve olcsóbb és kényelmesebb megoldás, mert a fennmaradó 1 hét szeptemberért teljes havi árat kértek-kérnek el, az meg nagyon nem pálya nekünk, szegény magyar egyetemistáknak. Így vasárnap át is költöztünk, a szállás megfelelő, reggelit kapunk, ha viszonylag korán kelünk, 10 ágyas szobák vannak falakkal elválasztva, naponta van takarítás, a tetőn társalgó, konyha és net is van, kellemes a hangulat és mindenki kedves, normális, ami amúgy elmondható mindenkiről itt Cadiz-ban...! Még vasárnap megnéztük a Santa Maria beach-et, illetve hétfőn voltunk az egyetemen, megkérdezni, hogy mi a teendőnk, és nem kis megrökönyödésünkre mondták, hogy sorry guys, de nem vagytok benne a rendszerben, majd kitöltöttünk pár papírt, elmondták, hogy inkább törit fogunk hallgatni, mint föcit, de ne aggódjunk, spanyolul lesznek a kurzusok, nem értjük majd, hogy miről van szó. Pár e-mail után okosabbak lettünk, aztán kora délután kinéztünk újra a partra, majd tegnap is ellátogattunk a suliba, megnéztünk magunknak egy kéglit is, de az ár horribilis mivolta miatt nem vettük ki, de a találkozónak köszönhetően megismerkedtünk két cseh sráccal, akik nagyon normálisak és segítőkészek voltak, majd a parton való közös hullámtörés után mindenki ment a maga dolgára és az estét, mint eddig mindig, egy kis sörrel öntöttük le és túrós tészta került az asztalra, amiből még ma is bőven bezabáltunk, csak úgy, ebéd gyanánt! Szemerkél az eső, mi meg a szobában végre eleget ülhetünk a gép előtt úgy, h nincs lelkiismeret furdalásunk! 

Cadiz: A kezdetek I.

Korán volt a reggel vagy inkább csak Szimplán késő volt. Pontosan hajnali 4:02-kor! Kb. olyankor szoktam lefeküdni, de nem volt mit tenni, 5 órára a reptéren kellett lennünk, hogy minden faszán menjen, szóval itt indul a történet. Reggel 4 óra múlt, Buda helyett Pest, és mocskos hideg van! Pulóverben, kabátban vágunk neki fél évnyi nyaralásnak, indulunk Cadiz-ba, Spanyolország egyik legrégebbi kikötővárosába. A csomagfeladás, a becsekkolás, a fémtelenítés és a beszállás flottul ment, a felszállás nekem - aki még soha nem repült repülőgépen! - nagyon kellemes élmény volt, látni a fővárosunk tetemes részét és a Balatont egészben nagyon király volt (most már elhiszem, hogy ilyen elbaszott alakja van), majd végigutazni körülbelül 2300 km-t 2 szárnyon egyszerűen jó volt. Meg lehet szokni, azt hiszem. Málaga-i repülőtérről aztán egy airport járattal a buszpályaudvarra utaztunk, ahol csaknem 3 és fél órát várakoztunk, mire elindult a busz, mely út szinte végig az óceán part melletti útvonalon vezetett Tarifa-n át egészen Cadiz-ba, pontosan 4 órán keresztül. Sajnos az út menti látnivalókról a kialvatlanság miatt sok mindenről lemaradtam, de kiengesztelt Cadiz elképesztő kultúr-és természeti tájának szépsége. Nem egészen 2 óra alatt találtunk szállást, ahol elkezdhettük életünk következő fél évének darabjait összerakni! A helyzet nem volt túl biztató, de lelkesedésünket nem sok minden tudta volna megtörni!